5. rész: A koncert

Sziasztok! 

Meghoztam a következő részt.

És benne vannak a fiúk... vagyis egy része. 

De majd csak a következőben jelennek meg igazából. 

Fél 2-ig írtam. Bah. Kicsit fáradt vagyok már. De mindent az olvasókért! 

Na, nem is szaporítanám tovább a szót. 

Jó olvasást!

xx

Boldogan ballagtam oda a kocsimhoz, és még boldogabban furikáztam haza.

- Sikerült? – támadt le Jenna.

- Hát – vágtam fancsali képet, de a szívem vadul vert.

- Nem? – döbbent le. – Komolyan nem sikerült?

- Hülye vagy! Persze, hogy sikerült! – mosolyodtam el.

- Jupps! – kezdett el ugrálni, majd megölelt.

- Neked nem ágyban lenne a helyed? – vontam fel a szemöldököm.

- Öhm – mosolygott zavartan.

- Mozdulj! – parancsoltam rá.

- Hova? – nézett rám semmit nem értő arccal.

- Az ágyba, te lüke – emeltem égnek a szemeimet.

- Tudom, hogy a délután hat óra neked már este…

- Ez így van! – vette elő angyali mosolyát.

- Még mindig itt vagy? – indultam be a konyhába.

- Hol lennék? – állt oldalra fordított fejjel.

- Az ágyadban? – néztem rá kérdőn.

- Ja, megyek – trappolt fel a lépcsőn.

- Letagadom… -  mondtam halkan, egy aprócska vigyorral.

- Hallottam ám! - ordította le.

- Dehogy hallottad!

- Jó, tényleg nem.

- Bolond…

Csináltam magamnak kaját, majd leültem a nappaliba enni. Az agyam egész végig a koncerten járt. Semmi kedvem nincs elmenni rá. Minden más lány ölni tudna egy One Direction koncertjegyért, ellentétben velem. Engem teljesen hidegen hagy ez az öt srác. Semmi nagy cucc nincs abban, hogy ők azok, akik. Van egy csomó más helyes pasi is. Például Ian Somerhalder, Paul Wesley, Neymar, Fernando Torres, James Maslow, Logan Henderson, Kendall Schmidt, Carlos Pena vagy még sorolhatnám.

Nagyon irritál az a sok fiatal csaj, akik még otthon sem hagyják őket békén, és követik őket mindenhova. Bár ez a hírnévvel jár, de akkor is. Nincs magánélete ennek az öt fiatal srácnak, mert minden egyes lépésüket figyeli valaki. Paparazzik, tini lányok, kritikusok… stb. Minden nap van valami hír a One Direction-ről. Az újságban mindig írnak róluk. Már kezdem unni.

Jó, oké, Lou volt a legjobb barátom, vagyis még mindig az, de nem vagyok oda értük. Ezt a posztot helyettem is betölti Jenna és Hope.

Ó, tényleg. Hope hol van? Jó lenne megtudni.

Gyorsan elmosogattam, majd felrohantam Jennyhez tudakolódni.

- Jenn – nyitottam be a szobájába. Épp tévézett.

- Mondd – figyelt rám.

- Hope hol van?

- Elment vásárolni. Új cuccokat akar venni, hogy legyen miben elmennie a koncertre.

- Van egy csomó ruhája – forgattam a szemem. Vásárlásmániás…

- Én meg nem mehetek el a koncertre – tettette a sírást.

- Még mindig hülye vagy – mosolyodtam el.

- De hát na! – csattant fel. – Itt a legjobb alkalom, hogy találkozhassak velük. Persze, már találkoztam velük, de… na.

- Ha Hope-on múlik, akkor többször is láthatod majd őket… itt a házunkban.

- Szerinted összejönnek Louval?

- Szerintem igen – vontam vállat.

- Az jó, mert akkor én összejöhetek Niall-el – álmodozott.

- Niall már vagy két éve szingli.

- Honnan tudod? – emelgette a szemöldökét. – Utána néztél?

- Mindig róla beszélsz. Niall így, Niall úgy… lassan kívülről fújom az egész életét.

- Jó-jó, de csak azért szingli, mert rám vár – mosolygott.

- Először inkább ismerd meg, utána ess bele – ültem le az ágyára.

- Szerelem lesz első látásra – bizonygatta.

- Úgy legyen!

Lassan telt az idő, de fél nyolcig dumáltam Jennával a One Direction-ről. Durva. Sosem volt még ilyen hosszú 1D-ös beszélgetésem. Hangolódtam a koncertre. J

A pletykapartit Hope zavarta meg. Divatbemutatót kellett tartanunk Jennának. Minden ruhából kettőt vett, hogy ugyanúgy nézzünk majd ki a koncerten. Furcsa. Nekem nem igazán tetszettek az öltözékek. Túl vadak voltak és hozzam nem nagyon illettek.

- Hope – kezdtem a hisztériámat –, mikor lett ilyen hülye stílusod?

- Már egy ideje – mosolygott.

- Olyan hülyén nézek ki – nyafogtam.

- Jó ez – bólogatott hevesen. – Jól nézel ki!

- Biztos? – vágtam kétségbeesett arcot.

- Igen, olyan jól festesz, mint én!

- Micsoda egó – nevetett fel Jenn.

- Szerinted jó ez a cucc? – fordultam hozzá.

- Határozottan dögös – mosolygott.

- Ajj már!

- Nyugi már – ölelt át Hope.

- Olyan kár, hogy nem mehetek veletek – szomorodott el Jenna.

- Hozok neked aláírást – hajtottam le a fejem.

- Már van, jó sok, de azért hozhatsz!

- Jó – nevettem fel.

Anyuék is haza jöttek olyan fél-háromnegyed kilenc körül. Lezuhanyoztak, ettek és egyből lefeküdtek aludni. Bár jobb is, mert olyanok voltak, mint az élőhalottak. Gondolom sok munkájuk volt…

Én éjjel kettőig az interneten lógtam. Facebookra kiírtam a sikeres vizsgámat, majd chatben kérdezgettek sokan, sokfélét. Alig győztem visszaírni mindenkinek. Amúgy inkább csak rokonok és osztálytársak kérdezgettek. Meg akinek visszajelöltem (bejelölnek, mert a covereim tetszenek nekik, és folyton üzengetnek, hogy „hogy vagy? x” vagy valami más kérdést tesznek fel. Aranyosak).

Mikor már alváshoz készülődtem rájöttem, hogy Lounak még nem írtam vissza. Az asztalon pihenő, elfelejtett telefonomért nyúltam,majd bekapcsoltam. Két üzenetet is kaptam tőle.

„Ez csak alap, ügyes legyél! A számod? Az titok! J”

- ez volt az első.

„Na, hogy ment? J xx”

- ez pedig a második üzenet.

Szegény, biztos várta a jelentkezésemet.

„Meglett. Köszi a drukkolást! xx”

- írtam neki vissza.

„Olvastam face-en. J Ügyes voltál, gratulálok! X”

- kaptam az újabb üzenetet pár percen belül.

„Köszi! De most megyek aludni. Holnap találkozunk! Jó éjt, xx”

„Jó, már várom. Szia, jó éjt x”

Elolvastam a válaszát és hamar el is aludtam.

Itt a koncert napja. Igen, tudom, sokszor mondtam, hogy nem akarok menni, de egy kicsit megváltozott a véleményem… Mintha várnám. Úristen. J

- Des! – keltett fel Jenn.

- Mi van? – ugrottam fel.

- Segíts! – nyöszörgött.

- Miben?

- Nem tudom mit vegyek fel!

- De hát te beteg vagy! – néztem nagyokat.

- Jól vagyok – rázta meg a fejét.

- Most el akarsz jönni a koncertre betegen?

- Már nem vagyok beteg! – erősködött.

- Hozd a lázmérőt! – parancsoltam.

- Jó – puforgott, én pedig felnevettem, mikor távozott a szobámból.

- Mérd meg – nyomtam vissza a kezébe.

- Tessék – adta oda a lázmérőt pár perc után.

- Tényleg nincs lázad – mosolyodtam el.

- Na, akkor gyere és segíts nekem kiválasztani egy ruhát – kapta el a kezemet.

- Azt nem mondtam, hogy jöhetsz. Csak azt, hogy nincs lázad.

- Destiny, ne csináld már!

- Jenn, nem! – csóváltam meg a fejem.

- De nincs semmi bajom! – erősödött fel a hangja.

- Biztos vagy benne? – érezhető volt, hogy megtörök.

- Kérlek már!

- Jól van – egyeztem bele.

- Köszi – ölelt meg.

- Na, milyen ruhákra gondoltál?

- Gyere – fogta meg a kezem és elhúzott az ő szobájába, ami az enyém mellett volt.

- Ez, ez, ez, ez, ez vagy ez? – mutogatta nekem sorban.

- A… - nem tudtam válaszolni, mert ránézésre egyik sem illett Jennához.

- Na?

- Várj – tettem fel a mutatóujjamat. – Inkább ez ezzel, ezzel és ezzel.

- De úgy hülyén néz ki – vágott fancsali képet.

- Dehogy – ráztam meg a fejem.

- Tuti?

- Igen – bólintottam.

- Akkor köszönöm – mosolygott.

- Szívesen – vonultam ki elégedetten a szobából.

Ma nincs sulim a tegnapi vizsga miatt, ezért csak lazultam.

Fél háromkor kaptam Louis-tól egy sms-t.

„Jöttök ma? J”

„Igen, megyünk. Izgultok?”

„Nem, nem igazán. Ez már nem új nekünk. J”

„Értelek. Kíváncsi vagy már ránk? :D”

„Igen. Három csodaszép lány, akiket imádok. Hmm, már hogy a francba ne lennék rátok kiváncsi, Des? J Hiányoztok, főleg Hope…”

„Köszi! :D Igen, elhiszem. Te is nekünk, nagyon. Hope-nak is, leírhatatlanul. J”

„Szeretem őt.”

„Ő is téged. Komolyan.”

Pár percen belül megszólalt a telefonom csengőhangja, ami az International love volt.

- Komolyan? – támadott le Lou, minden bevezetés nélkül.

- Igen. Egy pasija sem volt már két éve, az üzeneteidet nézegeti minden nap, a telefonján te vagy a háttérkép, a laptopján is, és minden nap csak Louis, Louis, Louis és Louis.

- Öhm… oké… Ez olyan lánydolog?

- Valahogy úgy – mosolyodtam el.

- Egyre jobban szeretem.

- Örülök – nevettem fel.

- Na, de most mennem kell. Szia!

- Ok, szia! – köszöntem el, majd kinyomta.

Hope délután négykor érkezett haza, de nem foglalkozott nagyon velem, csak felment a szobájába öltözni.

Pár perccel később csengettek.

- Szia – nyitottam ki mosolyogva az ajtót.

- Jó napot! – vigyorgott Bernice.

- Hű, de csini valaki! Szép vagy! – húztam be az ajtón.

- Köszönöm! – nézett végig magán. – De te még fel sem öltöztél? Se smink, se semmi?! – d9bbent le.

- Ja – kacsintottam. – Van még három óránk.

- De két óra múlva el kell foglalnunk a helyünket.

- Hát akkor igyekszek. Gyere – trappoltam fel a lépcsőn, magam után húzva Bernit, majd üstökösként csapódtunk be a szobámba. Berninek bekapcsoltam a laptopot, hogy ne unatkozzon, míg én készülődök.

- Des! – rikkantott egy nagyot.

- Mi van? – futottam be a szobámba egy szál törölközőben.

- Ki az a Louis msn-en?

- Hát, Ő, izé… - dadogtam.

- Mondd el – lépett be a szobámba Hope.

- Oks – bólintottam. – Na, szóval, ugye mi Doncasterben éltünk. De Hope még az X-factor előtt járt Lou-val. Tök jóban voltunk, meg minden. Röviden ennyi.

- Vicces – nevetett fel. – Hiszem, ha látom.

- Ok – kacsintottam.

- Egyébként nagyon szép vagy, Hope – dicsérte meg Berni.

- Köszönöm szépen – mosolyodott el. – Te is!

- Köszi!

- Én megyek öltözni – viharzottam ki a szobából.

Eléggé igyekeztem, mikor Hope beszólt, hogy fél óra és indulunk. Teljesen készen voltak már az idegeim, mert még sehol sem tartottam. Talán előbb kellett volna elkezdeni készülődgetni…

- Des, kaptál egy üzit! – szólt be a fürdőbe Jenna.

- Gyere be és olvasd fel – mondtam, mire bejött.

- „Szia. Remélem nem felejted el, hogy van pasid és semelyik buzi nem fog megtetszeni neked. – Lukas” – olvasta fel. – Hozzátenném, hogy nem buzik! – háborodott fel.

- Nem azok – értettem vele egyet. – Írd vissza, hogy nem buzik. Ja, meg, hogy tudok róla, hogy van pasim. Ok?

- Jó, de te meg siess, mert már csak negyed órád van.

Nagy nehezen, de elkészültem időre és a jegyekkel meg a cuccainkkal elindultunk a koncertre. Bernice apuja vitt volna minket, de közbejött valami, ezért én voltam a sofőr. Nem így terveztem.

*

Az őröknek felmutattuk a VIP kártyákat, majd az egyik elvezetett minket a helyünkre, ahonnan kitűnő kilátás nyílt a színpadra. Mesés volt.

- El sem hiszem – bámulta a színpadot Hope.

- Ki sem lehet találni, hogy ti ketten ikrek lennétek – mért végig minket Berni.

- Szerintem sem. Annyira nem hasonlítotok egymásra – értett vele egyet Jenna.

- Nagyon vicces – fintorogtam, majd megöleltem Hope-ot.

- Gyűlik a tömeg – mutatta Jenna az alattunk nyüzsgő emberkéket.

- Igen – bólintottam. – Itt legalább van bőven hely és nincs zsúfoltság – mosolyogtam. Hogy miket el nem tud intézni Berni apja.. J

- You put it down like New York City, i never sleep, wild like Los Angeles, My fantasy hotter than Miami. I feel the heat... – énekelte a szöveget Hope. 

Rájöttem, hogy ez a csengőhangom. Már megint hívnak.

- Siess, hátha Lukas az – unszolt Berni.

- Na, neki nem sietnék ennyire – mondtam élesen, majd gyorsan kitipegtem a lépcsőre és egy határozott mozdulattal végighúztam az ujjam a kijelzőn, és felvettem.

- Szia, Desty! – köszönt bele Louis.

- Szia! Hiányoztam? – kuncogtam.

- Valahogy úgy – éreztem hangján, hogy mosolyog. – Hol vagytok?

- Koncerten – válaszoltam. – Nem tudom, ismered-e a One Direction-t…

- Rémlik valami – ment bele a játékomba. – Bírod őket?

- Egészen jók. Amúgy meséltél rólunk a fiúknak?

- Még képet sem mutattam nekik rólatok – nevetett fel.

- Cikinek tartasz minket? – erősödött fel a hangom.

- Nem erről van szó. Azért nem mutattam nekik képet rólatok, hogy szerelem legyen első látásra. Örülnék, ha valamelyik haverommal összejönnél, Des. Annyira aranyosak, tök jól meglennél valamelyik makival.

- Köszi, Lou. Talán, de van barátom.

- Oh, mindegy. Reménykedem. De most mennem kell, kezdünk mindjárt. Szia! Jó szórakozást! – meg sem várta a válaszomat, csak kinyomta.

Azt hiszem, a szórakozás meg lesz. Még álltam ott pár percet mozdulatlanul, majd észbe kaptam és visszaballagtam a lányokhoz.

- Na, ki volt az? – kíváncsiskodott Jenna.

- Egy fiú – kacsintottam Hope-ra.

- Ő volt az?

- Igen.

- De ki az az „Ő”? – kapcsolódott be Berni.

- majd megtudod – foglaltam helyet az egyik széken, míg a többiek a korlátnál bámészkodtak.

- Te elmondtad neki, hogy jövünk? – kérdezte halkan Hope, majd leült mellém.

- Igen.

- És azt is, hogy hol vagyunk?
- Igen.

- És azt is tudja, hogy VIP-sek vagyunk?

- Igen.

- Akkor a találkozás elkerülhetetlen?!

- Igen – bólintottam. – Nagyon úgy néz ki.

- Mióta várok erre!

- Igazából nem rég óta – nevettem fel.

- Mindegy! – legyintett.

Pár percen belül elkezdődött a koncert. A fiúk örömittasan és ugrándozva jöttek elő a nagy fal mögül. Olyanok voltak, mint a részegek.

Aranyosak voltak és minden dal után beszéltek az ott lévőkhöz. Látszott, hogy mennyire szeretik a rajongóikat. Lehet, hogy kicsit meg is tetszettek, persze csak mint énekesek és előadók. Semmi több. Igazából megmondva, nagyon élveztem a koncertet. Nem bántam meg, hogy eljöttem, de nem lettem őrült fan. Jó ez így, ahogy van. Szeretem őket.

- Jó, induljunk meg az autogramokért – lelkendezett Berni.

- Essünk túl rajta – adtam a flegmát.

- Tudom, hogy élvezted – mondta Hope.

- De még mennyire – próbáltam megtartani a közömbös arckifejezésemet.

- Hmm – vonta fel a szemöldökét Jenna.

- Nem lettem fan – mosolyogtam.

- Idő kérdése – rázták a fejüket.

- Na siessünk már – váltott gyorsabb tempóra Jenna.

Öt perc alatt ott voltunk a dedikáló helységben (vagy minek mondjam) – de a srácoknak még hírük sem volt, hol lehetnek.

- Hol vannak már? – toporzékolt Berni.

- Öltöznek? Esetleg kifújják magukat? – vetettem fel a logikus tippjeimet.

- Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? – képedt el Jenna.

- Érettebb vagyok – rántottam meg a vállamat.

- Ez vicces – nevetett fel Bernice.

- De tényleg! Ő – mutatott rám Hope – mindent komolyan vesz és tényleg érettebben gondolkodik, mint mi – mosolygott. – Néha már túl komoly, és túl érett.

- Hello lányok! Itt a One Direction! – kiáltotta el magát Louis.

- Jézusom! Atya Isten! Wá! – hallattszott a tömegből.

Én gyorsan beálltam Louis sorába, hogy előbb végezhessek és ne kelljen annyit állnom.

- Szia! Kinek dedikálhatom? – kérdezte Lou fel sem nézve. Kaptam az alkalmon.

- Szia – változtattam el a hangomat. – Joe bácsimnak – diktáltam –, Kukutyinba. – próbálkoztam nem elröhögni magamat, de amikor ráírta az autogramkártyára, kitört belőlem.

- Mi olyan vi… Destiny!!! – ugrott fel, majd az asztalon keresztül átölelt.

- Szia, Lou – mosolyodtam el.

- Képes voltál ilyet íratni velem? – mordult fel halkan, majd elkezdett írni egy újabbat.

- Azt elfelejtettem, hogy annak a Joe bácsimnak, aki Kukutyinban zabot hegyez – vettem elő angyali mosolyomat.

- Te nagyon hülye vagy – nevette el magát. – Ezt még megbeszéljük! Szóval, kinek dedikálhatom?

- Destiny Soaresnek.

- Tessék – nyújtotta át.

- Köszi – mosolyogtam rá, majd kikerülve a többi csajt, leültem az egyik négyszemélyes kanapéra.

Nem tudom, hova tűnhettek a lányok, és most ez volt a legnagyobb problémám. Már csak Lounál, Harrynél és Zaynnél volt nagy sor, a másik két srác már végzett.

- Szia – dobta le magát mellém egy fiú.

- Szia – mosolyogtam.

- Hogy hívnak? – kérdezte.

- Destiny. Téged?

- Ez vicces – nevette el magát.

- Nem értem a poént – csóváltam meg a fejem.

- Liam Payne vagyok – nyújtotta a kezét. Úristen… tényleg!